A magyar kód 3.
Amarna szelleme
„Akár egy halom hasított fa,
Hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált."
(József Attila: Eszmélet)
Az egyiptomi kirándulásunk sikerén, Amarna feltárt „kincsein" felbátorodva folytassuk utazásunkat a világ egyéb, ősi tudást hordozó kultúrái irányába. Melyek közül, a források bősége, ősisége miatt kiemelkedő helyet foglal el Indiai hitvilága, a teremtésmítoszok, a védikus irodalom gyöngyszemei. Tehát, ne restelkedjünk tovább, nézzük, mit követtek el arrafelé a pajkos istenek.
- Kapcsolódó cikkek:
- A magyar kód 2
- A magyar kód 1
Mahá Visnu (a teremtésben szerepet játszó, egyik isteni rész, isteni természet) „ráfekszik" az ősóceánra, s lélegzetével megteremti az univerzumot, majd szemének tekintetével az élőlények lelkeit. Tőle származik Brahma, az ősfény, „Tat tvantn aszi", aki létrehozza a létezők számtalan formáját. De hagyjunk fel a csetlő-botló szavakkal, merítsünk inkább a megfoghatatlant, a kimondhatatlant mesteri módon tükröző kútfők tárházából.
„Az Egy lélegzett lélegzet nélkül, a saját erejéből; Őrajta kívül nem volt semmi sem."
„Az üresség, melyet a semmi borított, a vezeklés heve révén létezővé vált."
„Kezdetben volt a vágy, ez volt az értelem első csírája. A bölcsek, kik szívükben kutattak, bölcsességük révén a nemlétben tárták fel a lét kötelékét."
„ Sugaruk szerteáradt, lent, fent s rézsút. Magot hintők voltak, hatalmasak voltak. Lent volt az energia, fent volt az akarat." (Rigvéda X.129.)
„Nem volt idő, mert aludva feküdt a végtelenség ölében. Csak a sötétség töltötte meg a végtelent, az APA a ANYA és a FIA egyet képezett, amíg a fiú egyszer fel nem kelt és vándorútra kelt a sötétségben egy kereken. Az élet addig öntudatlanul lüktetett a végtelen űrben."
„Hol voltak az építők a feltörekvő Manvantara fényes fiai? Akik fényt adtak a forma nélküli életnek! Még nem ütött az óra, a sugár még nem irányult a csirára, a Matrianda még nem duzzadt meg!"
„Föld fiai! Hallgassatok a Tűz fiaira, akik a tanítóitok. Halljátok meg, hogy mit tanultak ők az ősi "HETEK"-től, akiknek leszármazottai, kik az őstűzből eredtek, ősapáinktól! Akik a fényből jöttek, mely az örök sötétségből sugárzott, és új életre kelt energiákat lövellt szét a világűrben mindenfelé!"
„Az alkotók és a rombolók között, mindig is harcok fognak dúlni az úrért és a tudásért. A Mag megjelent de állandóan újra létrejön!"(Dzyan-véda)
S végül, Krisna szavai a Bhagavad-gítában:
"Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belőlem árad."
"Tudd meg, hogy minden teremtett lény úgy nyugszik Bennem, miként a mindenhol fújó erős szél nyugszik állandóan az űrben.
Óh, Kuntí fia, a korszak végeztével minden anyagi megnyilvánulás visszatér az Én természetembe, de a következő korszak hajnalán újra megteremtem őket energiáim által."
"Énem parányi töredékével áthatom és fenntartom ezt az egész univerzumot."
Az írások szerint Krisna a Nap, a Tűz, s fényének sugarai, szikrái az „egyéni lelkek". Igen, az Ő „lényének parányi töredékéről", a Szentmagról, az egész világon megjelenő változatairól, az Ankh-ról, a Hórusz-szemről, a Fiúról, a védák Hiranjagarbhája-ról (aranymag), a tibeti „Dangma nyitott szeméről" van itt szó. Ennek az archaikus impulzusnak köszönhető még - az itt-ott megváltozott tartalom ellenére - az „Isten szeme", „Allah szeme", Ahura Mazda gondolata, a „Zerá Kodes" (aranymag), vagy a „Síva Szeme" kifejezések létrejötte is.
Példának okáért; a napjainkban egészen más értelmezést nyert Zerá kodesről Hájim Náhmán Biálik, zsidó költő a következőképpen „vélekedik":
" S elgondolom, mily hatalmas a mag,
Mely rejtve él az átkozott talajban,
Érné a napnak egy sugara csak,
S belőle mennyi áldásunk fakadna!
Mennyi dús kéve hullana alá,
Ha egy új szellő, mire lelkem vágyik,
Egyengetné és kisimítaná
Az élet ösvényét a jesiváig."
Vagy visszatérvén Indiához, lássuk, mit tarthatunk a Síva szemről:
Jól szemlélteti az indiai „istenviszonyokat", a mitológiai alakok összetett, szimbolikus megjelenítését Síva személye. Aki közel sem csak a köztudatban élő pusztító isten, hiszen ő segített a teremtésben, közreműködésével indult meg az ősállapotban tengődő anyag rendeződése. Véget nem érő táncával enyhíti a teremtmények szenvedéseit, kiissza az emberiséget veszélyeztető óceánnyi mérget, s tekintettel az élő sokadalomra zárva tartja a pusztító tüzet lövellő harmadik szemét. Eredetileg ő is csak két szemmel rendelkezett (egyik szeme a Nap, másik a Hold), de egyszer kedvese, a csintalan Umá eltakarta mindkettőt, s sötétség lett úrrá a világ felett. Ekkor, Síva az élők iránti könyörületből megnyitotta harmadik, „tüzes" szemét, s fénye átölelte az egész univerzumot. Jellemző Sívára, és kettős természetére, hogy ezzel az éltető fénnyel rombolni is tud, és bizonyára használni is fogja ilyen irányú képességeit a kali-júga (korszakunk) végén, amikor is ellejti pusztító táncát.
Nos, ideje békésebb vizekre eveznünk. Nézzük, miként jelenik meg a Szentmag a kereszténység hittanaiban. Az írásunk első fejezetében, a Naphimnusz és a 104. Zsoltár összecsengő fejezeteinek párosítása kapcsán már érintőlegesen szóltunk az egyiptomi hatások lehetőségeiről. Most, a felmerült új ismeretek segítségével folytassuk tovább kutakodásainkat.
„Én vagyok a te Istened, akiből minden élő származik."
(Jelenések Könyve 21.7)
„Akiben nincs meg a Fiú, az élet sincs meg abban."
(1 J. 5.12)
„Lakozom bennük, és köztük járok"
(Ap. Cs. 20)
„Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk..."
„...én ő bennük és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek..."
(Ján 17:21-23)
Hogyan értelmezhetőek a fenti idézetek?
Természetesen, lehetséges mindennemű nyakatekert, „Isten ezzel azt akarta mondani..." kezdetű magyarázatokat gyártani, de mi maradjunk annál, hogy a Biblia szerint az Úr, és Jézus ezt mondta. És úgy gondoljuk; a napnál is világosabb, hogy az általunk Szentmagnak nevezett isteni természetről szólnak a fenti mondatok. Azaz, a mindent átható, teremtő princípiumról, az egész nagyvilágot átjáró őshullámról, a mindezt mozgásban tartó mélyizzás forrásáról. Minden élő, és „élettelen" szülőjéről, a „kosárról", s annak tartalmáról.
„Akiben" elvész az óceánok árja, s véle kél a magnak hasadása.
„Neki" a követe az anyagba süllyedt emberiséget áldozatával megmentő, tiszta energiával feltöltő Jézus.
Ezért neveztetik „az igazság napjának", „a világ világosságának", s ezért tartjuk a karácsonyt december 25-én, az új nap, a fény születésének napján. A „Szentmag-tanát" elfogadók nem jöhetnek zavarba az utolsóvacsorán elhangzottak miatt.
„Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik..."
(I. Kor. 11: 23-24)
Hiszen, Jézus nem az „anyagbasüllyedt" testről, hanem az Ő testéről, az isteni sugárzás, a fény manifesztációjáról beszél. Sőt, nem véletlen a Jézus testének kenyér allegóriája sem.
Amit, a Jézus arcát búzaszembe helyező, régi csángók, magyarok ivadékainak is értenie kellene. Az anyagi jellegét vesztett, megtörettet mag befogadja az Úr szellemét, a kovászt, s így teremtődik a mindennapi kenyerünk, JÉZUS.
(Valószínűleg hasonlókra gondoltak a tésztabábok képében „istent evő" maya indiánoknak is.) Igen, az anyagnak meg kell törnie a „szentkereszten", hogy a „világ világossága" újra életre kelhessen a sötétségben sínylődő szívekben.
De mindennél beszédesebbek a következő sorok:
„Isten saját képmására teremtette az embereket; saját szeme fényét helyezte szívükbe..."
(Sir 17, 1-14. Fejezet)
„Ezt mondja Isten Fia, a kinek szemei olyanok, mint a tűzláng,..."
(Jel 2,18)
Pontosabban Krisztus az Isten követe (Isha, Ige), kinek tekintetéből elemi erővel sugárzik az isteni fény, s ezt a magasabb rendű rezonanciát adta át nekünk embereknek. Talán, az volna meglepetés, ha nem bukkannánk újra, és újra a Szentmag másik formájára, az isteni szemre, az élet forrására, más aspektusban a fény, a Szentlélek befogadásának szervére. Ennek üzenetét hordozzák a keresztény templomok timpanonba foglalt galamb (szentlélek), vagy „Isten szem" motívumai is. S innen már csak egy aprócska lépés, az egyiptomi „Isteni Sólyom", és a keresztény galamb, vagy a csodatévő „Hóruszsugár", és a Szentlélek egyértelmű megfeleltetése.
A megállapított azonosság nem sértheti egyik vallás értékeit sem, tudniillik, a Szentlelket, mint öröktől létező princípiumot csupán az adott kultúra, rendelkezésre álló eszközeivel jelenítették meg.
Egy nagyobb lendületet véve, most ruccanjunk át a kevésbé gazdag mitológiával rendelkező népek emlékeihez.
A kínai Pan Gu egy tűzpiros madár (maghozó madár!) tojásából jött a világra. A tojáshéjon felcseperedvén, megpróbálta elválasztani az eget a földtől. Amit végül 18 ezer évi megfeszített munkával sikerül is véghezvinnie. Sajnos ez a tevékenység olyannyira kifárasztotta, hogy teljesen elerőtlenedett, és végül bele is halt. Amíg a lelke a mennybe szállt, balszeméből keletkezett a Nap, míg jobbszeméből a Hold.
S, ha már tojásról beszélünk, meg kell említenünk a tojás, a mag, mint termékenységi szimbólumok széles körű elterjedtségét, a kínai, a húsvét-szigeteki fecske tojását, a Kalevala világtojását, a rituális magevéseket, vagy a vetésbe hulló mennykő jótékony hatásának hitét. Ebből a termékenységi kultuszból eredeztethető a nyuszi „tojta" húsvéti tojás, vagy a búzaszemek hintésének szokása.
A húsvétból, a Húsvét-szigetekről keljünk át a „fénylő szemű" Quetzalcoatl földjére, a dél-amerikai indiánok közé, ahol rögtön segítségünkre siet egy ősmaya mondarészlet.
„ A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erőnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytől, hogy belesüllyedjen az önző, mindent magának követelő agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta" fény lassan kialudt benne."
Igen, ez egyenes beszéd a magtól (Nap) eredő „fénylélek-hit" létezésének bizonyságáról.
Az írott dokumentumok mellett, megemlítendő még egy-két titkos, vagy titkosnak vélt társaság, melyeknek céljait ugyan homály fedi, de a nyilvánosságra hozott téziseikben, szimbólumaikban felsejlik a „Szentmag" titkainak bizonyos fokú ismerete. Ilyen, a kereszt közepébe rózsát helyező, úgynevezett „rózsakeresztesek", vagy az „isten szemét" háromszögben ábrázoló szabadkőművesek szövetsége. A rózsakeresztesek megnyilvánulásai alapján egyértelmű a világtojás központi szerepe, a keresztény tanok és a mag-tisztelet sajátos szimbólumvilággal történő megjelenítése. Még a szabadkőművesség spirituális magja (nem véletlenül) sejtelmes homályba burkolózik. Annyi azonban a kívülállóknak is feltűnhet, hogy a háromszögben elhelyezett „mindent látó istenszem" emblémájuk valójában a világ rejtélyes „aktivátorát", az isteni magot, és a piramist jeleníti meg.
Ez után a kis kitérő után térjünk vissza a népek emlékezetéhez, a megőrzött tudás „relikviáihoz".
Tulajdonképpen lelkiismeret furdalást illene éreznünk amiatt, hogy vizsgálódásainkat rögtön Egyiptomnál kezdtük, s csak a mondandónk vége felé térünk rá a nem kevésbé fontos Sumér Birodalomra. Mentségünkre szolgáljon a viszonylag szűkös forrásanyag, és a nagy ívű vallási reformok hiánya.
Tehát, mit rejtegetnek előlünk a sumér istenek?
Az ősvízben, a kozmikus szubsztanciában már a kezdetektől - Apszu ősatya és Tiámat ősanya képviseletében - benne foglaltatott az isteni kettősség. Nászuk gyümölcse lett Lahmu, és Lahamu, az ők gyermekei pedig Ansar és Kisar. Majd Ansar megszüli Anut az ég istenét, akinek fia Éa, az erő, a bölcsesség istene. Később Apszut bosszantani kezdik a szapora istenek szertelensége (szerintünk a teremtés megállíthatatlansága), és elpusztításukra szövetkezik. Éa tudomást szerezve az álnok tervről, megigézi Aszput, „megoldja az övét", s ezzel kialszik a fejét övező fény.
Később Tiámatnak lett elege az istenekből, s mindennemű szörnyet teremtve ellenük indul. De az időközben felcseperedett - négyszemű, négyfülű, szájából lángot lövellő - Madrukot, Éa fiát - „akitől tökéletesebbet el sem lehetett képzelni az istenek között" - vezérükké választják a megszeppent istenek. Miáltal, a leghatalmasabb isten, a legyőzhetetlen Madruk hadba indul Tiámat és seregei ellen. Tiámattal végezve győzelemre viszi az ügyet (a teremtés folytatását), és a halott ősanya kettészelt testéből megalkotja az eget és a Földet.
Vázlatosan ennyi a történet, amelyből - kurtasága ellenére - rögtön kiderül, hogy valójában a teremtést, és a visszarendeződést szolgáló erők megszemélyesítéséről, a „SORS", a történések irányításáért folytatott, véget nem érő harcról szól.
No jó, de hová tűnt a Szentmag-tana?- kérdezhetnénk joggal.
Az egyébként kézenfekvő Madruk, Hórusz párhuzamokat elhagyván, el kell mondanunk, hogy Madruk igazából napisten. Sőt, a sumérok szerint a kelőnap Nabu, a delelőnap Nibiru, még a nyugvónap Madruk. Ezenkívül, Éa, vagy más néven Dingir Nimin a mindent tudó isten, az emberek barátja, és a „Tiszta Szemek ura". De nagy jelentősséggel bírnak az IGI (szem), IZI (izzó), IZ (isteni lélek) Badiny Joós Ferenc nyomán feltárt sumér szókapcsolatok, mivel valószínűsítik az isteni-mag (isteni-lélek), a tűz, a fény (izzó) és a szem fogalmak rokonságát. Ennek megfelelően - a húsvét-szigetiekhez hasonlatosan -, gyakran aránytalanul nagy szemekkel alkották meg szobraikat.
Továbbá, a nyelv ismeretével bíró kutatók közül többen, egyenesen a „Szem-Úr népének" határozzák meg a sumérokat.
Végezetül, nem mehetünk el szó nélkül a sumér irodalomban többször említett „Hét Bölcs", vagy az indiai „HETEK", a „hét risi", a „Manvantara fényes fiai", a „Tűz fiai" („akik tanítótok..."), a „Mag vetők" személye mellett. Akik, a világban elterjedt számtalan mendemonda, csillagászati és egyéb elvont elméletek ellenére nem mások, mint a tudást átadó civilizációk leszármazottai, maradványai. De hívhatjuk őket akár atlantisziaknak is, hiszen Atlantisz legendája - nem kevésbé a belőle sarjadó Bábeltorony története - főként a SZENTMAG-ról, annak sugárzásáról, hullámairól szól.
A hitetlenkedők kedvéért idézzünk egy-két részletet az „Ősi történetek, ősi kódok" című írásból:
„Atlantiszt egy 100 sztation (kb. 20 km) átmérőjű szigetre, Babilont pedig a „tengerek szívébe" helyezik a szerzők. Az egyiknél domb, a másiknál hegy van a középpontban.
Babilon az Éden-, a teremtés földjén, Atlantisz pedig az „isteni" nász színhelye körül helyezkedik el. (Poszeidón a központi hegyen termékenyíti meg a földi szüzet, Kleitot. Tőlük származnak a későbbi szigetlakók)"
(Avagy mindkét helyszín kapcsolatos a teremtéssel!)
„Poszeidón, három, körkörös, tengervízzel elárasztott csatornával védi az atlantiszi „magot". Babilon központi dombját, szintén csatornák övezik, „.. amelyekben a víz úgy hullámzott, mint a tenger"."
Hát, egyelőre ennyi a mondanivalónk a Szentmagról.
Illetve, lenne még valami, az emberré válásunkat biztosító, „plusz" mag, szem adományozásának kérdése, annak körülményei. Erről az isteni „beavatkozásról" adnak hírt a fáraók kobrás fejdíszei, Atum „vándorló szeme", amit „másikra cseréltek". Pontosabban a hüllőagy, az emlősagy, és a homloklebeny „összekötéséről", szinkronizálásáról beszélünk, ami eredetileg a homlokszemmel egyetembe biztosította „belső" és „külső" látás képességét.
Avagy, egyrészt, mint az univerzum szerves része önvalónkon, másrészt az új, külső analizálást biztosító képességünkön keresztül láthattuk Istent és a kerek világot.
Mágikus isteni erőnek birtokába kerültünk ezzel a „beavatkozással", mondhatjuk „egyek lettünk az istenek közül". Sajnos, az anyagi természetű harácsolási kényszer, az emlősagy eluralkodása következtében tobozmiriggyé sorvadt a harmadik szemünk, s véget értek a „paradicsombéli vígnapjaink". Azóta is, rendületlenül tartunk az „anyagbazuhanás", az apokalipszis felé.
De ne zárjuk ennyire pesszimista sorokkal fejezetünket, úgy is fogalmazhatnánk; megállíthatatlanul haladunk egy új világ felé. Ráadásul, örömmel tölthet el bennünket az a tény, hogy az „új szem" átadásának leghitelesebb ábrázolása egy késői avar, vagy korai magyar leleten található meg, nevezetesen az ábrán bemutatott „mártélyi szíjvégen". Ahol egy szemgolyók nélküli ember kezében látható a „mindentlátást" biztosító isteni szem.
Szerző:
Kérjük értékelje a cikket!
|
|||
| » Válasz erre |
