Jeleink, avagy a magyarság eredete 3/3
De nincsenek velük a szkíta, avar csat-, és ékszerleletek, azok csodaszarvasai, az időszámítás előtti V. századból származó, szkíta szőttes életfa- és tulipánmotívumai, a magyar tarsolylemezek ábrái, az „esztergomi oroszlánok”, a koronázási palást ékei, és a II. Endre és IV. Béla pénzein látható liliomtulipánok sem. Különben, „a tulipánt is a nyugatiak által ismerjük”, mondják ezt a belső-ázsiai (a tulipán őshazája) gyökerekkel rendelkező székely-magyar népnek, akik díszítőművészetének már a kezdetektől része, a hármasság egységét, a hármas-halmot, az őshazát megjelenítő tulipán.
- Kapcsolódó cikkek:
- Jeleink, avagy a magyarság eredete 2/3
- Jeleink, avagy a magyarság eredete 1/3
És, ha már itt tartunk, ne feledkezzünk el, a sok hányadtatást túlélő székelyekről sem. Voltak ők már - a kutatók pártállásától, nemzetiségétől függően - betelepített ázsiaiak, „szedett-vedett népségek”, és szaka harcosok leszármazottai is, csak éppen az általuk vallott, ősi székek helyben maradt őrzői, Attila maradékai nem. Anonimusz a következőket írja róluk:
„…A Kórógy vize mellett … a székelyek, akik előbb Attila király népei voltak, Ősbőnek hírét halva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal.”
Amennyiben jól értelmezzük, nincs itt szó semmiféle betelepítésről, azaz a székelyek Attila népe, és mint ilyenek, hunoknak kell lenniük. Mivel nyelvük a magyar, ergo a magyar és hun nyelv egy és ugyanaz. Na, jó legyetek hunok - mondják rosszakaróink –, úgysem értetetek ti sem semmihez, csak a gyilkoláshoz, meg a romboláshoz.
Az egész rém-történelmünk legnagyobb csúsztatása, hogy – elleneink kénye-kedve szerint - egyszer semmi közünk sincs a birodalmak által tisztelt, és rettegett hunokhoz, míg máskor a magyarok a legnagyobb hunok, tudniillik csak romboltunk, raboltunk, és gyilkoltunk a „kulturált” Európában.
Hogy mi lehet eme skizofrén álláspont mögött?
Bizonyos befolyásos, és nemzetellenes körök „érzékenységét” (lásd: érdekeit) sértené, amennyiben népünkből újra nemzet válna. Semmitől sem félnek jobban, mint a megosztás csapdáit felismerő, öntudatára ébredt emberek tömegétől. A dicső nemzeti múltunk, a maghozó fénymadár, az Árpádsávos zászló, a Szentkorona mentén megvalósuló nemzetegyesítéstől.
Nos, kik is voltak a hunok, apró termetű, „görbelábú gyilkológépek”, vagy egy ősi kultúra hordozói?
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az úgynevezett „rablóhadjárataik” során a hunokat a többen (kivételt képeznek a frankok, és a megtorló háborúk egyéb célpontjai) felszabadítóként üdvözölték. Nem írhatjuk a véletlen számlájára a különféle szövetségek kötését sem, vagy Attila mérhetetlen dicséretét a Niebelungok Énekében. (Egyébiránt, nem teljességgel jogtalanul, hiszen a germán törzsek sokáig Attila hadainak élvonalában harcoltak.)
A kegyetlenség tekintetében pedig, csak össze kell hasonlítanunk Alarich, Genserich, és Witteich gót királyok borzalmas dúlásait Attila Róma elleni háborúival, s máris világossá válik, mennyire hazug és torz a barbár hunokról mesterségesen kialakított kép. Nem beszélve a 452-es Róma elleni háborúról, amelyek során Attila egy aggastyánnak, Leó, Róma püspökének könyörgésére – a totális győzelmet feladva – visszafordítja hadait.
Elhagyván a különféle kitalált elméleteket, járványokat, főként a vérszomjas hódítót megfutamító angyal meséit, tegyük fel a kérdést; Mi lehetett ennek a „hátraarcnak” a valódi oka?
A beígért hadisarc nagysága nem bírhatott jelentőséggel, mivel Attila lába előtt hevert Róma minden kincse. Egészen más jellegű „megállapodásról” lehet itt szó, például a római vallási, társadalmi viszonyokat kitűnően ismerő Attilának, az eredeti szakrális tanok visszaállítására tett püspöki ígéretről. Tudniillik, valami okának lennie kellett, hogy a hunok is Isten ostorának nevezték magukat. Így, és csak ilyenformán érthető a kézenfekvő hadvezéri találkozó helyett, az egyházi közvetítéssel kialkudott békekötés.
De nézzük át Róma egyébirányú viselt dolgait is, a fél világ tartós leigázását, a rabszolgamunkára felépített társadalmukat, az erkölcstelenségben, korrupcióban tobzódó vezetőrétegét. Igaz, nagy dolgokat vittek véghez, sokat adtak a világnak. A kérdés csupán az, ők honnan vették az alapokat, de ez már egy másik történet…
Visszatérvén a hunokra, egyre inkább fény derül, az emberiség által olyannyira csodált kínai, indiai kultúra keletkezésénél betöltött, kezdeményező szerepükre. A hun-magyar népek tanították meg Európát főzni, elterjesztették a nadrág viseletét, fejlett haditechnikát honosítottak meg. A lovas hadviselés tudományuk, az íjuk, a hús- és tejpor által biztosított hadtáprendszerük évszázadokkal előzte meg a nyugatot. Példát mutattak a vallási, és faji toleranciából is, több mint 50 népet, népcsoportot egyesítettek soraikban, volt erejük a „mától kezdve, mind hunok vagytok” kimondására, az arra érdemesek befogadására és a végtelenségig folytathatnánk a sort.
Persze érthető, a halálos ellenséget be kell feketíteni, legalábbis elhitetni, hogy embervért ivó, hétfejűszörnyeteg. Mégis, a tagadhatatlanul szubjektív beszámolókba is bele-belecsúszott egy-két elgondolkodtató mondat.
Részletek a bizánci Priszkosz feljegyzéseiből:
„Csak ott igazán szabadok és boldogok az emberek.”
„Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt.”
„Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben.”
„Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok.”
„Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az (Attila) udvara.”
Egy szó, mint száz, Attila országa menedékül szolgált a „kulturált” nyugati életviteltől megcsömörlöttek számára. Még az „utolsó római”, Aetiusz is fontolgatta a „barbár” Attilához való átállását. Hovatovább, már annyi volt a becsben tartott idegen, hogy a hun nemesség többszöri nemtetszését fejezte ki Attilánál. Mindezek a tények sejtetni engednek egy az ősiségét őrző, magas szervezettségű és kultúrájú társadalom létezését a nyugat által olyannyira befeketített Hun-birodalomban.
Így talán érthető az is, miért tanácsolta Franz Talleyrand Napóleonnak a következőket:
„A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!”
Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.
Végezetül tegyük fel azt az egyszerű kérdést: Hová lettek a hunok?
Eltekintvén a meglehetősen, komolytalan hivatalos verziótól, miszerint „kihaltak”, nem lehetnek máshol, mint a székelyek, avarok, jászok, kunok, besenyők, magyarok között. Azaz, itt vannak génjeinkben, mindennapjainkban, mondáinkban, a népművészetünkben, életérzésünkben.
Mi vagyunk a hunok.
B. Kántor János
Szerző:
Kérjük értékelje a cikket!
|
|||
| » Válasz erre |
